| Berzsenyi Dániel, a magyar nemesi költészet -
Vörösmarty mellett - legnagyobb képviselője, 1776-ban született a Vas megyei
Egyházashetyén, evangélikus nemesi családbóól. 1790 és 1795
között a soproni evangélikus líceumban tanul. 1799-ben feleségül veszi Dukai
Takách Zsuzsannát. A visszavonultan élő birtokos költői tehetségét a szomszéd
faluban lelkipásztorkodó Kis János fedezi fel 1803-ban, miután évszámra
magának írogatott verseit - erős lelkitusa után - megmutatja neki. Így értesül
a költő munkásságáról Kazinczy, s az ő postája útján Berzsenyi országszerte
híres ember lesz. Költői érdemeiért még táblabírává is megteszik. A vidéki
nemes értetlenül fogadja a ráhulló babért - de sajnálja a pénzt, hogy kiadja
verseit. Végre katolikus kispapok adják össze a pénzt, hogy kiadják a lutheránus
földesúr kötetét. Az emésztő melankóliában szenvedő Berzsenyi költészete
és egész személyisége egy letűnt korszak reinkarnációja. Osztályának ősi
adottságait hordozza, amelyek őáltala, az elkésett utód által lesznek költészetté.
Jelentős vagyona ellenére paraszti egyszerűségben él nála is igénytelenebb
nejével. Emberi és művészi konfliktusai is életviteléből adódnak. Pesti
utazásai során rajongói mogorva, a nagyváros zajától, fényeitől megszédült
emberrel találkoznak. A Kölcsey részéről verseit ért kritikákra még nagyobb
bezárkózással,visszavonulással válaszol. Csak lassan, később közeledik ismét
a nyilvánossághoz, miközben sokat tanul, csiszolja műveltségét. Romantikus
költészetét - különösen ódáit - látszólag antik minták inspirálják, de a
horatiusi sorokon a korhangulat csendül keresztül. Legfőbb mondanivalója
a múlandóság, amely témában Berzsenyi eléri a költészetben elérhető végső
pontokat, ahol a világköltészetben az első mesterek között állna, ha nem
volna "néma gyermek minden kis magyar". 1830-ban az Akadémia soraiba
fogadja, s annak haláláig tagja. |
 |