Burkhard Spinnen: A belga óriásnyúl

Konrad bejön

Az ajtó kinyílik.
- Egyébként – mondja Konrad – odakint teljesen világos van.
A hálószobában is most világos van, mert a fény bejön az elõszobából, és ezért is tudja Konrad olyan jól megfigyelni, hogy a nagy ágyban fekvõ két ember közül az egyik villámgyorsan a falhoz húzódik. Valami illetlent mond, olyat, amit Konradnak soha nem szabadna kimondani.
Ez az ember: a papa. A házon kívül Bantelman úrnak hívják. Itthon persze: papa; és csak ritkán: Wolfgang. Ám ez az ember nem volt mindig a papa. Ezt õ különösen fontosnak tartja, és errõl gyakran mesél. Konrad tisztában van vele. Harmincegy éven át a papa többek között egy fiú volt és vitorlázó repülõmodell-építõ, jogosítvány tulajdonos, és szakállas, és késõbb a másik ember szeretõje, annak, aki most mellette feküdt az ágyban. Csak tíz éve a papa õ, és bár tíz év hosszú idõ, még nem szokott hozzá egészen a papa-léthez. Vasárnap hat óra nyolc perckor pedig a legkevésbé sem szokott hozzá. És most is pontosan ezt mondja. Az ember egész jól megérti, bár takaró van a fején.
Hogy hat óra nyolc perc van, azt a papa valószínûleg azon a kis résen át látja, amit a matrac, és a takaró közt hagyott, hogy levegõt kapjon. Hat óra nyolc perc áll piros számokkal a digitális óra világító mutatóján.
- Konrad – mondja a papa a takaró alól – mit tiltottam meg neked?
Konrad gondolkozik. Tiltás, tiltás? A papa minden lehetséges dolgot megtiltott már. Honnan tudja az ember, hogy pontosan mire is gondol? Szerencsére Konrad kap valamennyi segítséget. Attól az embertõl, aki a papa mellett az ágyban fekszik, és egykor a szeretõje volt. Ez az ember: a mama. A házon kívül: Bantelmann asszony. Itthon persze: mama; alkalomadtán: Edith.
- A bejövetellel kapcsolatos – mondja õ.
Ó, persze! Konrad azonnal rájött. Hogy is felejthette el! Van egy különösen szigorú tilalom, ami a vasárnap reggeli bejövetelre vonatkozik. Az embernek ugyanis, az embernek ugyanis – csak most ne hibázzon! – az embernek ugyanis vasárnap reggel nem lehet elõbb, elõbb – igen, az embernek nem lehet egy meghatározott idopont elõtt bejönnie. Sajnos Konradnak ez az idõpont most nem jut eszébe. Ez buta dolog. Ezért inkább nem szól semmit, a biztonság kedvéért, nehogy hibázzon.
Szerencsére a mama tovább segít:
- Hány óra van most? – kérdezi. És ezt szemrehányó hangon mondja.
Konrad megérti. Valószínuleg túl korán jött be.
Azaz, a digitális óra talán tud utalást adni rá, hogy melyik idõpontban nem lehet még bejönni. Konrad az órára néz.
- Hat óra kilenc perc.
Ez nem lehet rossz.
- Nagyszerû– mondja a papa az ágytakaró alól. Haragosan cseng a hangja – és mit tiltottunk meg neked?
Konrad rögtön emlékezik rá.
- Vasárnaponként nem szabad nyolc óra elott bejönnöm. Kivéve vészhelyzetben, súlyos betegség, vagy tûz esetén. – Na, ez ügyes volt!
- Egyébként… - mondja Konrad.
De a papa felkiált:
- És ezen kívül mit nem szabad?
Konradnak azonnal eszébe jut még egy apróság. Az embernek, amikor persze lehetséges, nem lehet vasárnap reggel nyolc óra elott bejönni, és amikor az ember aztán bejön, semmi esetre sem szabad, soha és soha az elsõ mondatot „egyébként”-tel kezdeni.
A papa ezt elmagyarázta. Sot többször is mondta. Utoljára múlt vasárnap. Akkor is annyi volt az idõ, mint most, és Konrad éppenséggel bejött.
Az „egyébként” szó, a papa szerint, egy olyan szó, amivel egy régi témához az ember egy újat hozzáfûz. Ezt meg is mutatta, ezt a hozzáfûzést, a két kezével. Konrad megértette. Az „egyébként” egy „csomózószó”. Az ember vesz egyet, mint egy kötelet, és összecsomózza a témákat, hogy szét ne essenek.
- Helyes – mondta a papa. Kétségtelenül ebbõl egyenesen következik, hogy az ember „egyébként”- tel nem tud mondatot kezdeni. Hiszen az embernek szüksége van legalább két témára egy „egyébként”-hez. Kettõre! És vasárnap reggel hat órakor még egyetlen téma sincs.
A magyarázat ezen részén aztán a papa kissé hangossá vált, bár még korán volt.
- Nincs téma! – mondta. Nincs téma, mert õ, a papa egyáltalán nem egy beszélgetés közben volt, hanem alvás közben. És mikor a jövõbeli beszédpartner közül az egyik még alszik, akkor a másik partner tekintettel van rá, és semmi esetre sem szabad neki egy vastag, kövér, csúnya „egyébként”-tel a szobába pattanni.
Az utolsó vasárnap gyakorolták: nyolc – órakor – bejönni - és – egy - beszélgetést – kezdeni.
Amíg sikerült. Ó! És most Konradnak van róla fogalma. És egész jól sejti.
- Kifelé - és még egyszer bejönni! – mondja a papa a takaró alól.
- Muszáj ezt? – kérdezi a mama. Lágyszíve van. Ezt újra és újra meg lehet állapítani.
- Rendben – mondja a papa a takaró alól – lágy a szíved. Egyetértek. De ki panaszkodik mindig azért, hogy nem tudja kialudni magát? Te vagy én?
Most van az, amit a papa költõi kérdésnek hív. Költõi kérdések azok a kérdések, amikre az embernek nem kell válaszolni, mert a válasz adott. Mivel a mama a lágy szíve ellenére nagyon dühössé válik, ha nem tudja kialudni magát, nem is kell most válaszolni neki.
A költõi kérdések, gondolja Konrad, néha nagyon hasznosak. Csak sajnos ebbõl sokkal több jut eszébe a szülõknek, mint neki magának. És sajnos a mama jelez neki, ami tényleg azt jelenti: ki- és még egyszer bejönni.