Diákbarát légkör, hiteles követelmények, rendszerető liberalizmus - Százötven éves a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium
Az idén 150 éves Berzsenyi Dániel Gimnázium aulája nem kifejezetten csendes hely. A négy pingpong- és a két csocsóasztal körül szinte mindig ott ugrálnak a gimnazisták, akikre még az órák alatt sem szólnak rá a tanárok, hogy ne hangoskodjanak. Mindez ugyanis merőben ellentétes volna az intézmény szellemiségével, amelyet talán úgy határozhatnánk meg a legrövidebben: rendszerető liberalizmus.
- Rendkívül népszerűek a tanításon kívüli programjaink. Ezek lényege, hogy általában a diákok szervezik őket, így tehát a magukénak érzik ezeket a tevékenységi formákat - mondja Somogyi László igazgató, miközben óvatosan kikerülünk egy szervára készülődő fiút.
Az évente két alkalommal is megrendezett, immár tízéves hagyománnyal bíró 24 órás sportrendezvények vagy a nulladikosoknak szervezett táborok éppúgy a tanulók kezdeményezése nyomán születtek meg és bonyolódnak évek óta, mint a diákok rajzait, festményeit, fotóit, verseit néhány éves periódusokban összegyűjtő újság, a Phoenix.
- A nulladikosoknak már ősszel kirándulásokat szerveznek az iskola tanulói, a rá következő nyáron pedig egy négynapos tábort kínálnak a leendő tanulóinknak. Az ide jelentkezők tehát szeptember elsején már nagyjából ismerik az iskolát, bizalommal, barátsággal érkeznek az épületbe. Ez az iskolai közösségépítés alapja. A Phoenix pedig a művészetekben tehetséges gyerekek alkotásait teszi közzé, ezeket láthatják az iskola falain is, bizony nem volt könnyű kirostálni a "gyengébbeket" - mondja büszkén az igazgató úr, miközben végigjárjuk az iskolát.
A rajzteremben most éppen énekóra van, Tóth Júlia tanárnő, a Phoenix szerkesztője ugyanis megengedte, hogy a diákok szerenádra készüljenek. Jókedvűen gitároznak, énekelnek, cseppet sem illetődnek meg a fényképezőgéptől. Mindezek után már azon sem csodálkoznánk, ha a szomszédos énekteremben meg buzgón rajzolnának a növendékek, ám ott valóban énekóra folyik. Illetve hivatalosan nem is az, hiszen éppen kicsöngettek. A gyerekek mégis a teremben maradnak, a két egymás mellett felállított zongora előtt fiúk, lányok ülnek, és igyekeznek minél érdekesebb harmóniákat kigörgetni a hangszerekből.
- Az, hogy a gyerekek szeretnek ide járni, leginkább az iskola légkörének köszönhető. A csocsó is azt jelzi, hogy mindent örömmel tesznek. Mivel igyekszünk diákbaráttá tenni az iskolát, mi is hitelesebben követelhetjük tőlük a tanulást. Ide ugyanis elsősorban dolgozni, tanulni járnak a diákok - mondja az igazgató úr.
A színjátszókör, a musical szakkör és a havonta megrendezésre kerülő komolyzenei koncertek (természeten az iskola fiatal zenészei játszanak ilyenkor) mellett a Berzsenyi egyedülálló tanulmányi programot kínál.
Az iskola négy párhuzamos évfolyamán humán (magyar, történelem, latin, művelődéstörténet), természettudományos, matematika (ez utóbbi hatosztályos), illetve angol és német nyelvi tagozat közül választhatnak az ide jelentkezők. A komplex képzésnek történelmi hagyománya van, 1941-ben ugyanis összevontak két iskolát, a Markó utcai Bolyai Gimnáziumot és a pesti császári és királyi Katolikus Főgimnáziumot, a humán és reál tantárgyak azóta is egyaránt kiemelt szerepet játszanak az intézmény oktatásában.
Az iskolát 1952-ben a Huba utcába költöztették, és 1986-ban foglalhatta el mai helyét a XIII. kerületi Kárpát utcában. Ennek az épületnek az érdekessége, hogy - a később televíziós újságíróként híressé vált - Pálffy István építészeti irodája tervezte. Az épület belső terei impozánsak, és szerencsére csak igen kevéssé viselik magukon a kor építészeti tüneteit, látszik, hogy a tervezők igyekeztek minél fantáziadúsabb, élhetőbb környezetet kialakítani a diákoknak.
Igaz, a használatbavételkor és főleg utána - a megnövekedett gyermeklétszám folytán - néhány hiányosságra is fény derült: nincs ugyanis egy nagy, közösségi terem, ahol az egész iskola összejöhetne, nincsen elegendő számú rakodótér, és nincs elég tanterem sem, emiatt alakult ki az úgynevezett kabinetrendszer, ami nagyjából annyit jelent, hogy a diákok állandóan vándorolnak, egyik osztálynak sincs saját terme.
Somogyi László azonban nem panaszkodik, már csak azért sem, mert kifejezetten jó viszonyt ápolnak a fenntartóval (manapság erről is egyre ritkábban számolhatunk be), a polgármester fontosnak tartja az oktatás ügyét és a lehetőségekhez mérten áldoz is erre a célra.
- Mi, igazgatók meglehetős elszigeteltségben élünk, hiszen a kerületi intézményekkel még csak-csak tartjuk a kapcsolatot, ám más fenntartók iskoláival nem nagyon. Így pedig egyre nehezebbé válik a közös érdekérvényesítés - fogalmaz Somogyi László, a nemrég megalakult Országos Vezetők Szakszervezete (OVSZ) elnökének minőségében is.
A földszinten sétálva egészen különleges kiállításra bukkanunk: a vitrinekben muzeális értékű, több száz éves kötetek pompáznak, mint kiderül, az értékes könyvek egykor az iskola tulajdonában voltak.
- Április 11-én visszavettük a régi könyvtár legértékesebb könyveit. Amikor a Berzsenyit kiköltöztették Markó utcai épületéből, ott kellett hagyni a tanári könyvtárat. A rendszerváltozás óta próbáljuk felkutatni a régi könyvtár fellelhető részeit, s azokat visszaszerezni, újra egyesíteni a Berzsenyiben. Ennek a folyamatnak az utolsó lépéseként a Raoul Wallenberg Humán Középiskola igazgatójának jóvoltából mintegy ezerhatszáz kötet került vissza, közöttük számos muzeális, védett könyv (például a Civilii Caesaris 1571-ből, a Bonfini 1744-ből, a Senecae 1728-ból, a Werbőczy-féle Hármaskönyv 1751-ből, vagy az 1782-es Historia Pragmatica Hungariae című kötet).
A köteteket az iskola házi ünnepségén mutatták be, és azóta is láthatók a kiállításon, illetve a könyvtárban, amelynek vezetője Bondor Erika, a Könyvtárostanárok Egyesületének elnöke, aki igen sokat tett az értékes könyvek visszatéréséért. Az iskola fennállásának 150 éves évfordulójáról emellett más módon is megemlékeztek: pályázatokat írtak ki (a többi között matematikából és olaszból, illetve az iskola történetéről), a jubileum jegyében zajlottak a berzsenyis napok, öregdiák-találkozót szerveztek, amelyen több mint ezren vettek részt.
A legnagyobb esemény még hátravan, a születésnapot ugyanis október 4-én ünneplik majd a József Attila Színházban.
Újra kicsöngetnek, a diákok megint kiözönlenek a folyosókra, megszólal az iskolarádió, amelyet a vetítőterem stúdiójában működtetnek a gyerekek, az aulában elhelyezett televíziókon az iskola saját fényújságja pereg az intézményt érintő legfrissebb hírekkel, pattogó pingponglabdák hangját halljuk, na és a csocsó jellegzetes kattogását. A másfél évszázados gimnáziumban tovább folyik az élet.
BEZDOM IVÁN
Egy gimnázium 150 éve
Volt algimnázium és főgimnázium nyolc osztállyal, aztán Budapesti V. Kerületi m. kir. Állami Főgimnázium. 1920/21-től Budapesti V. kerületi m. kir. Állami Berzsenyi Dániel Főgimnázium. Az 1941/41-es tanévben összevonták a Bolyai Reálgimnáziummal, Berzsenyi Dániel Gimnázium néven. 1945 után a nyolcosztályos gimnáziumok folyamatosan megszűntek, kialakult a nyolcosztályos általános iskola és a négyosztályos középiskolai rendszer. Az 1950/51-es tanévben már négy évfolyamon folyt a tanítás.
1951/52-ben az V. kerületi polgári gimnáziumot a XIII. kerületi Gömb utcába költöztették, hogy Angyalföldön is legyen középiskola. A Berzsenyi 1951 szeptembere óta működik a XIII. kerületben, s akkor indították az első lányosztályt. A gimnázium a Gömb utcai épületet kinőve az 1955/56-os tanévben, társbérlőként a Vendéglátóipari Technikummal, átköltözött a Huba utca 7.-be, és ezzel párhuzamosan új fiúosztályt nem indítottak.
Ezt követően a fiúk a Váci úti Bolyaiba jártak. 1957-től a Berzsenyi hét évre leányiskola lett, s testvériskolája lett a Bolyai.
Az 1940/41-es tanévben a zsidótörvények következtében külön zsidó osztályokat alakítottak ki, de az 1945 utáni ideológia sem hagyta érintetlenül az iskolát. Bár a politika 1990-ig hivatalosan is jelen lehetett az iskolákban, az tény - jól emlékszem rá, mert 1960-1964 között berzsenyis diák voltam -, hogy eltekintve a továbbtanuláshoz szükséges KISZ-jellemzések megírásától (amit felnőtt fejjel nagyon szégyellek) az 1961/62-es tanévtől a hétköznapokra inkább a mozgalmas diákélet, mint a politikai élet volt jellemző.
S ahogy a politika igyekezett jelen lenni az iskola hétköznapjaiban, a gyakran változó oktatáspolitika is kötelező elveket fogalmazott meg az oktatás, nevelés számára. Ezzel együtt a Berzsenyiben már az 1960-as években kitűzött cél volt a differenciált oktatás kiszélesítése, a készségfejlesztés, a felzárkóztatás, a tehetséggondozás. A pedagógiai tervek megvalósítása mellett komoly feladatot jelentett az iskola vezetőségének, de volt berzsenyistáknak is, az iskola létét fenyegető tervek elleni küzdelem.
Az iskola vezetősége 1975-ben az újságból értesült arról, hogy a gimnáziumot megszüntetik. Megmozdultak a nagy múltú iskola tanárai, diákjai, volt tanárai és öregdiákjai az iskola megmentéséért. Sikeresen!
Ahogy az 1963/64-es tanévben elindult az első matematikai osztály, úgy a későbbiekben további tagozatos - nyelvi, természettudományos - osztályok indultak. Volt az iskolában sakk-szakosztály, sci-fi klub, magas szintű irodalomoktatás, esztétikai kísérletek, filozófiai, etikai alapoktatás, tartottak idegenforgalmi gyakorlatokat. A Berzsenyiben demokratikus volt a légkör, nemcsak a jogok, hanem a kötelezettségek terén is természetes állapot uralkodott, s az uralkodik ma is, az új épületben, a XIII. kerület Kárpát utca 49-53.-ban, ahová 1986-ban költözött az iskola.
S. A.
Az én Berzsenyim
1960-ban voltam nyolcadikos - és magántanuló (apám külföldön dolgozott). Akkor még a külföldi, különösen a nyugati iskolák bizonyítványait itthon nem fogadták el. Így miközben Bernben egy francia nyelvű iskolába jártam, szorgalmasan, több-kevesebb - inkább kevesebb - sikerrel igyekeztem megtanulni az itthoni nyolcadikos tananyagot. A gimnáziumi továbbtanuláshoz a budapesti általános iskola elküldte a jelentkezési lapom a Varga Katalin Gimnáziumba, ahová nem vettek fel, mert nem volt félévi bizonyítványom. Júniusban levizsgáztam, és akkor a nagy kérdés az volt, hogy hogyan tovább.
Anyu pedagógus barátnője ajánlotta a XIII. kerületi Berzsenyit. Rendes igazgatója van, makarenkói elveket vall, kísérletező szellem - mondta. A belvárosban laktunk. A 2-es villamosról átszálltunk a 15-ösre. A Pozsonyi út végén egy nyomor lakótelep mellett kanyarodott el a villamos. Borzadva néztem ki a villamos ablakából. Hová visz az anyám?
A villamos elkanyarodott, és a Váci útnál leszálltunk. Soha nem jártam még ezen a környéken. Megtaláltuk a Huba utcai iskolát. Bementünk egy terembe, a magas katedrán álló íróasztal mögött ültek valakik, akik felvettek az I. a-ba, és rögtön felajánlották, hogy menjek el a nyári munkatáborba. Mentem. Nagy katonai sátrakban laktunk. Kora reggel indultunk levendulát vágni, és délután lelkesen énekeltük: Akali határában milyen jó dolgozni.
Azon a nyáron egy volt iskolatársam megkérdezte, hogy melyik gimnáziumba járok majd. S mikor megtudta, hogy a XIII. kerületi Berzsenyibe, vágott egy megvető grimaszt.
Jött a szeptember, és én mindenben meg akartam felelni. Tetszettek az öntudatos felsőbb évesek, akik az iskolai tanács tagjai voltak, minden vágyam az volt, hogy felvegyenek a KISZ-be. De közölték velem, itt mindenért meg kell küzdeni. A KISZ élcsapat, oda csak a kiválók vehetők fel. S hamarosan kiderült, magántanulói teljesítményem bizony hiányos, nem tudok helyesen írni, hülye vagyok a matekhoz, és ráadásul állandóan jár a szám. Szóval, amíg meg nem változom, és nem javítok a tanulmányi eredményemen, addig szó sem lehet KISZ-tagságról.
Közben egyre több gyereket vettek fel a KISZ-be, de csak a kiválókat. Velem még mindig problémák voltak, de azért a lelkesedésem nem hagyott alább. Kirekesztettnek éreztem magam, és nagyon szerettem volna KISZ-tag lenni.
Aztán kiderült, hogy nemcsak velem vannak problémák, hanem azzal a módszerrel is, amit az igazgató néni az iskolában meg akar valósítani.
A pártvezetés úgy döntött, hogy a korábbi élcsapatból tömegszervezetet kell alakítani, és aki jelentkezik a KISZ-be, azt fel kell venni. Ráadásul az, hogy a diákok egy része önkormányzati pozícióban külön szervezetet alkot az iskolában, tarthatatlan. Az igazgatónő, Rozsnyai Istvánné, Ilonka néni ultimátumot kapott: vagy aláveti magát a párt irányelveinek, vagy le is út, fel is út. ő az utóbbit választotta.
De addig is néhányan, akik hittek Makarenko-Rozsnyainé pedagógiai szellemében, tiltakoztunk. Naivan. Kihallgatást kértünk a XIII. kerületi pártbizottságnál és az Oktatási Minisztériumban is. Az I. a-ba járt a kerületi párttitkár és az oktatási miniszterhelyettes lánya is. (Ezeken a "véletleneken" csak később gondolkoztam el. Rájöttem, ez is a kísérlet része volt. 38-an, 39-en kezdtünk az elsőben, voltak közöttünk angyalföldi proletár-, újlipótvárosi polgár- meg kádergyerekek is. 28-an érettségiztünk. A tíz kimaradt közül volt, aki iskolát váltott, de a többség tényleg kimaradt. Ezzel együtt színes társaság maradt együtt.)
Visszatérve a kihallgatásra: a kerületi párttitkárt minden lelkesedésünkkel arról igyekeztünk meggyőzni, hogy ez az iskola így jó, ez a szellemiség nekünk nagyon tetszik, és mi ragaszkodunk az igazgató nénihez. A párttitkár megértően mosolygott. Hasonlóan fogadtak a minisztériumban. Igyekeztek meggyőzni minket, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy azt a párt elvárja az iskola igazgatójától és a diákságtól. A vihar lecsendesedett. Engem felvettek a KISZ-be.
Szeptembertől Welker Ottó lett az új igazgató. Az új osztályfőnökünk Tegyei Imréné, Teri néni lett. Vegyes érzelmekkel fogadtuk, de az irodalmat megszerettette velünk. Elhatároztam, hogy pedagógus leszek, évekig tartottam a kapcsolatot az igazgató nénivel. (Valóban pedagógus lettem, de azt hamar megbántam.)
Másodiktól új szelek fújtak az iskolában. őszinte leszek, nem volt ellenemre. Az természetes volt, hogy tanulni kell, köpenyt kell hordani, vannak szabályok, amiket be kell tartani, de kevesebb lett a szabály. Rendeztünk klubdélutánokat, meghívtuk a bolyaisokat. Filmeket kölcsönöztünk, vetítéseket szerveztünk, és szavalni Keres Emilt hívtuk az irodalmi estjeinkre.
Egy-egy nyáron még elmentünk kukoricát címerezni, majd ősszel kukoricát törni, de az egésznek inkább a buli jellege volt vonzó.
Harmadikban Almásy helyett a matekot Welker Ottó igazgató próbálta tanítani az osztálynak. Nem lehetett ránk büszke. Volt az osztályban néhány lány, akit érdekelt a matek, a kémia, a fizika, de a többség inkább kötni tanult a pad alatt. Welker az osztály legjobb matekosára azt mondta: vakok között a félszemű a király. Pedig én Bakosra olyan tisztelettel néztem! Minden dolgozat előtt korrepetált, és volt, hogy sikerült kettest, hármast írnom. Harmadikban már azt is elfelejtettük, hogy korábban kötelező volt egyensapkát viselni, már nem volt kötelező a hátul gombos köpeny.
Ezek nemcsak formaságok voltak. Fegyelmezési problémákra nem emlékszem, de mintha nem is kellett volna minket fegyelmezni. Tudtuk a dolgunkat, és úgy éreztük, szabadok vagyunk.
Közben volt az első Ki mit tud?, amire Koncz Zsuzsa és Gergely Ági beneveztek. Kupai írta nekik a szöveget, Kende Juli mamája varrta a ruháikat. Mi meg lelkesen hallgattuk a szünetekben a próbáikat. Nagyon drukkoltunk nekik. Aztán negyedikben Ági komolyra fordította az életét, készült az egyetemre, Koncz pedig egyedül folytatta énekesi pályáját.
Akkor még a továbbtanuláshoz kellett az iskolai KISZ-szervezet ajánlása. Komolyan vettük magunkat, taggyűléseket tartottunk, ahol minden továbbtanulásra jelentkező osztálytársunkat egyenként jellemeztünk, hogy vajon megfelel-e a szocialista haza által elvárt követelményeknek, jó pedagógus, testnevelő stb. lesz-e belőle. Emlékszem, Nagy Ági nagyon ügyes tornász volt, a TF-re készült, és hogy miért nem, de nem javasoltuk továbbtanulásra.
Máig szégyellem magam miatta.
A fizikatanár negyedikben belátta, kár az energiáját az egész osztályra pocsékolni, azokkal foglalkozott, akik érettségizni akartak fizikából. A többiek pedig szép csendben vagy kötöttek, vagy tanulták azt, amire nekik volt szükségük.
1964-ben leérettségiztünk. Megbeszéltük, hogy minden második évben találkozunk. Az elmúlt 44 évben háromszor - soha nem teljes létszámban - jöttünk össze.