Egyszer, amikor délután bent tartottak és Plochnak,
a gondnoknak kellett segítenünk, jött egy teherautó
és két férfi érdeklõdött, hogy
õ-e az igazgató, mert darabárujuk lenne számára.
Ploch megkérdezte, hogy mirõl lenne szó és
mondta, hogy a rakományt az igazgatói irodába tegyék.
A férfiak azt felelték, hogy bruttó másfél
mázsáról van szó, úgyhogy ragadjuk
meg mi is, mert két lépcsõn kell felvinni. Fent
ledobtuk a ládát a szõnyegre. Kíváncsiak
voltunk, mi lehet benne, talán egy pokolgép. Ezért
egybol szétszedtük, és a deszkákat a szögekkel
együtt az íróasztalra dobáltuk.
Amikor teljesen kicsomagoltuk, a gondnok megállapította,
hogy ez tévedés lehet a kormányzat részérõl,
és a két férfinak ezt azonnal vissza kell vinnie.
De azok már nem voltak sehol.
A tárgy egy méternél magasabb volt és mindenhonnan
másként nézett ki. Innen, mint egy tojás,
fogantyúkkal, onnan pedig, mint valami bélcsavarodás.
Grendel tippelt elõször, mi is valójában.
Feltehetõleg egy túlméretezett nyirokcsomó
vagy egy Malpighi-edény a bioszhoz. Ploch erre nagyon mérges
lett, mert semmit sem értett az egészbõl, és
azt mondta, hogy o már Vilmos császár óta
gondnok, de ilyesmi korábban nem létezett.
Becipeltük a nyirokcsomót a szertárba, ahol a szétnyitható
szívek, tüdõk, gégék és az összes
többi belsõség volt körös-körül.
Dr. Taft is épp ott volt és az új agyat mosta.
Ahogy a csomót meglátta, nevetett és mondta, hogy
számára ez egy teljesen ismeretlen szerv és tudomása
szerint az emberi testben nemigen fordul elõ. Ez inkább
az új, sokoldalú mászóka az alsósoknak.
A gondnok felkiáltott, hogy o ezt mindjárt tudta. Így
hát le kellett vigyük a nyirokcsomót a kis tornaterembe.
Másnap reggel behívtak az öreghez. Mereven végigmért,
majd megkérdezte, hogy hol a szobor?
Mi mondtuk, hogy a kisteremben van. Taft tanár úr rendelkezett
így.
Erre a diri felkiáltott, hogy ez kultúrszégyen,
és azonnal mutassuk neki az utat a kisteremhez.
Ott Knörzerich éppen mászatta a kicsiket és
kiáltott, hogy itt egy természetes akadály, amivel
a szabadban találkozhatunk, és egy ugrással legyõzhetõ.
Így hát az egész banda sorba állt, és
áterõltette magát a fogantyúkon és
lukakon vagy egy bátor ugrással küzdötte át
magát.
Knörtz csak úgy ragyogott, és jelentést tett
a fõnöknek. De az néma maradt és sápadtan
meredt a tárgyra, olyannyira, hogy a hatodikosok eltûntek
– egyet leszámítva, egy kövéret, aki
beszorult az egyik lyukba és nem tudott kijönni. El kell
tunnie, így ráncigálni kezdték, néhányan
a lábánál, néhányan pedig a fejénél
fogva, de a Duci csak bömbölt nyavalygósan és
nem szabadult ki.
Szerintem be kéne kenni a szobrot szappannal – mondom -,
de az igazgató ránk kiáltott, hogy ez szentségtörés
és ilyesmi egész napnyugaton még sosem fordult
elõ. Hogy az ember annyit nem kívánhat egy magas
rangú tisztviselõtõl, hogy megkülönböztessen
egy mûalkotást egy mászórúdtól,
és azonnal távolítsa el a fiút a szoborból.
A Duci ekkor ismét nyöszörögni kezdett.
A fõnök felkiáltott, hogy ez egy városszerte
ismert mûvész alkotása, akihez õ személy
szerint közel áll. Beszerzési áron kapta és
meglepetésnek kellett volna lennie. De mi nem vagyunk méltók
rá.
Ekkor a Kövér újra vinnyogni kezdett, ezért
forgatni kezdték a szoborban, így végül kiszabadult.
Egy héttel késõbb a berendezés egy talapzaton
állt az aulában és a nagyoknak elmagyarázták,
hogy ez egy értékes szobor, ezért a gondnoknak
figyelni kell rá, nehogy összefogdossuk vagy összekenjük
De én már megtaláltam a helyet, ahová fölírom
a nevem.
