Alexander Wolf: Az Izé

Azon a délután benn kellett maradnunk az iskolában, hogy segítsünk Plochnak, a portásnak. Jött két férfi egy teherautóval, akik egy csomagot hoztak neki, és megkérdezték tőle, hogy ő-e az igazgató. A Ploch pedig megkérdezte, hogy miről van szó, és az igazgatói irodába kell, hogy állítsák. A két férfi szerint több lehetett egy mázsánál is, és mivel a másodikra kellett cipelni ezt az izét, mi is segítettünk. Mikor felértünk, ledobtuk a szőnyegre. Izgatottak lettünk, hogy vajon mi van a csomagban, hiszen talán még pokolgép is lehet. Gyorsan szétkaptuk a ládát, a deszkákat meg a csavarokat az íróasztalra dobtuk. Mikor már láthattuk, mi van benne, a portás kijelentette, hogy ez csakis valami kormányzati tévedés lehet, szólni kell a két férfinak, hogy azonnal vigyenek vissza mindent. Mire leértünk, ők már elmentek.

Az Izé valamivel több volt, mint egy méter, és mindenfelől másmilyennek tűnt. Ahonnan én néztem, leginkább egy olyasféle tojásra hasonlított, aminek kis fogantyúk vannak az oldalán, másfelől viszont inkább bélcsavarodásnak hatott. Grendel találgatta először, mi lehet ez: vagy egy felnagyított nyirokcsomó, vagy egy olyan Izé, ami biológiára fog kelleni. A Ploch, pedig mérgelődött, mert semmit nem értett. Pedig ő már Vilmos császár ideje óta portás itt, de ehhez foghatót még nem látott.

Végül a nyirokcsomót behurcoltuk a szertárba az összerakható testrészek, szívek, tüdők, gégefők és egyéb belső szervek közé. Dr. Taft pont ott volt, és az új agyvelejét mosta tisztára. Hogy nem ismer ilyen szervet, és tudomása szerint semmi ehhez hasonló emberi nem létezik, ez talán inkább az új multifunkciós mászóka lehet az alsó tagozatosoknak. A Ploch üvöltözni kezdett, mert ő ezt rögtön tudta, és a nyirokcsomónak rég a kis tornateremben lenne a helye.

Másnap reggel berendeltek minket az öreghez. Ő szigorúan végigmért minket, és megkérdezte, hogy mégis hol van a szobor. Mondtuk, hogy a kis tornateremben, Dr. Taft utasítására. Erre az igazgató kiabálni kezdett, hogy ez a Kultúra szégyene. Oda kellett vezessük őt.

A Knörzerich hagyta, hogy a kicsik ott másszanak, és kiabált, hogy itt egy természetes akadály, ahogy magában a természetben is találkoznánk vele, és ezt most páros lábbal át kell tudni ugrani. Erre a bagázs nagy része nekirontott a fogantyúknak és a lukaknak, mások pedig merész nekirugaszkodással épp ugrani készültek.
A Knörzerich ragyog, és gyors jelentést tesz a dirinek.

De ő néma és sápadt marad, csak mered az Izére, úgy, hogy az hatodikosok eltűnnek, kivéve egy kövérebbet, aki ahogy belemászik az egyik lyukba, ott is marad. Nem maradhat ott, ezért néhányan a lábánál, néhányan pedig a fejénél kezdik ráncigálni, de a dagi keservesen vonyít, és nem jön ki onnan. Megjegyzem, hogy be kéne talán szappanozni a szobrot, de erre az igazgató ránkbődül, hogy ez micsoda megszentségtelenítés, és az egész Nyugaton nincs ilyenre példa. Hogy az ember vajon nem kívánhatja-e meg, hogy egy ilyen magasabb rangú tisztviselő megkülönböztessen egy műalkotást egy mászókától, és hogy a fiút azonnal el kell távolítania a szoborból.

A dagi eközben újra nyivákolni kezdett, a diri meg csak üvöltözött, hogy ez egy városszerte ismert és hozzá közelálló művész munkája. Nagyon jó áron szerezte, meglepetés kellett volna hogy legyen, de hát mi ezt egyszerűen nem érdemeljük meg.
Dagi közben megint felnyüszített, ezért elforgattuk a lukban, és úgy már kijött végül.

Egy hét múlva ott állt a szerkezet az aula előtt egy talapzaton, a nagyok pedig megkapták a magyarázatot. Értékes a szobor, ezért a portásnak figyelnie kell, nehogy összetapicskoljuk és bepiszkítsuk, de én azért már megtaláltam a helyet, ahova a nevem felvéshetem.