Nyár derekán a folyó ezer torokból fakadó dal, amit a zubogótól hord szét, és ami a földet körös-körül zsibongással tölti meg. A parthoz közel azonban csendesebb, morajlása elhalkul. A folyó széles, és ereje, amellyel a földet szeli ketté, elválást hirdet. Észak felé, a dombokon túl a völgy sötét és szûk, boltívesen fölfutó erdõfüzérrel, a távolban pedig meredekebb csúcsok emelkednek, amelyek napfényes, barátságos napokon finom vonulatként illeszkednek a tájba. A folyó fölött, a keskeny erdõsáv elején, ahol sötétleni kezd, fekszik a majorság. A kompos Josip Poje látja, amikor embereket és terhet szállít át. Mindig ott áll, vele szemben. Vakítóan fehér, és hirtelen tûnik föl szemei elott.
Josip szemei fiatalok és élesek. Látja, amikor messze a bozótban széthajolnak az ágak, és kiszimatolja a komp utasait, hogy kosárfonó asszonyok, akik vesszõkért a túlpartra igyekeznek, vagy kézmûvesek. Néha arra téved egy idegen, vagy egész társaságok, nevetõ férfiakkal, tarkaruhás, vidám nõkkel.
Forró a délután. Josip teljesen egyedül van. A kis hídon áll, amely hosszú szakaszon puha homok fölött fut. A kikötõ a bozótos síkságon épült, a semmi közepén, amely homokos-kavicsos fövenyként nyújtózik, míg fokozatosan rétté, mezõvé nem szelídül. Képtelenség a partnál messzebb látni, minden tekintet elakad a bozótosban. Friss forradásokként kicsi, alig kitaposott utak futnak benne. Egyedül a felhõk játéka jelent változatosságot ezen az állhatatlan napon. A csend fárasztó, és a nyomasztó hõség mindenre rányomja bélyegét.
Megfordul. A majorságra pillant. Közöttük a folyó, de így is észreveszi az urat az egyik ablakban állni. Õ, Josip, képes órák hosszat egyhelyben ácsorogni vagy feküdni, képes napról napra ugyanazt a morajlást hallgatni, ellenben az úr a fehér házban, amit õk néha kastélynak neveznek, nyugtalan. Hol ebben, hol abban az ablakban tûnik fel, idõnként lejön az erdõhöz, Josip azt hiszi, át akar kelni, de végül nemet mond, már amennyire a morajláson át kivehetõ. Gyakran látja, hogy a part mentén kószál céltalan, majd visszafordul. Nagydarab ember, ijedtséget és tanácstalanságot áraszt, de jó ember, azt mondják.
Josip nem akar tovább gondolkodni rajta. Az utakat fürkészi. Senki nem jön. Kacag. Megint megtalálta a maga kis örömeit. Már felnõtt férfi, de mulatságosnak tartja, hogy lapos kavicsokat keressen a homokban. Óvatosan lépked a vizes, laza talajon. Vizsgálva méricskéli kezében a köveket, begörnyed, meglóbálja karját, és a hullámok felett süvítve repül a kavics, felugrik és tovább, és megint fel. Háromszor. Ha sûrûbben csinálja, akár nyolcat is kacsáznak. Csak laposnak kell lenniük.
Múlnak az órák. A kompos már régóta néma, zárkózott álmodozó. A felhõfüggöny feljebb húzódik a hegyekrõl. Talán hamarosan lebukik a nap, és fénye arany szegélyt fon a fehéren ködlõ palotákra. Addigra talán Maria is érkezik. Megint késõn jön majd, és kosarában bogyókat vagy mézet és kenyeret fog cipelni az úrnak. Át kell majd vinnie a folyón, és õ majd nézi, ahogy a fehér ház felé megy. Nem érti, miért kell Mariának mindent a házba cipelni az úr számára. Küldené inkább a saját embereit.
A késõ délután mindig ziláltságot hoz. A fáradtság elhomályosítja a kételyeket. A gondolatok titokzatos utakon járnak. Az úr már nem fiatal. Már nem ébred benne vágy, ami úgy fájna, mint az fáj a fiatal Josip Pojének. Miért kell Mariának folyton az úrra gondolnia, amikor õsose néz utána, hanem nagy dolgokon gondolkodik, amelyek a lány számára érthetetlenek és homályosak. Bármikor mehet hozzá, sose fogja õt észrevenni, ha nem szólal meg. Nem fogja megérteni a szemeibõl, és a hallgatag lányt továbbküldi. Semmit sem fog az õ szomorúságából és szerelmébõl megtudni. A nyár el fog telni, és télen Mariának táncolni kell majd vele, Josippal.
Az apró szúnyogok és a legyek, amik naplemente után olyan élénkek lesznek, már rajzanak. A levegõben keresgélnek, békésen köröznek, amíg egyszer össze nem ütköznek. Aztán különválnak, és továbbrepülnek, amíg az egész meg nem ismétlõdik. Valahol még madarak énekelnek, de az ember alig hallja. A folyó morajlása várakozás, amely minden mást elnyom. Hangos robogás, tele aggodalommal és izgalommal. Hideg fúj, és a szélben zavaros gondolat támad. Ha vak lenne is az ember, mégis látná fényleni a fal fehérjét, a túlsó partról, az erdõn át.
Beesteledett. Josip arra gondol, hazamegy, de még vár. Nehéz elhatároznia magát. Aztán már hallja, hogy Maria érkezik. Nem néz oda, egyáltalán nem akar odanézni, de a lépések eleget mondanak. A lány köszönése félénk és gyámoltalan. Most rápillant.
„Késõ van.“ Hangjában szemrehányás.
„Már nem viszel át?“
„Nem tudom.“ Felelte. „Hova akarsz még?“ Josip hideg és könyörtelen.
Maria elnémul, nem mer válaszolni. Josip tekintete ítélet. Észreveszi, hogy a lány nem hozott magával semmit. Se kosár, se táska, se egy kendõ, amit batyuba köthet. Csak maga.
Bolond lány. Josip tele van csodálkozással, és nem érti õt, és lenézi egy kicsit. De a felhõk szegélye most vörösen izzik. A folyó hullámai lassúbbak és szélesebbek, mint nappal, az örvény ott benn sötétebb és veszélyesebb. Senki sem fogja megkockáztatni most az utazást csónakkal, a vízen át. Csak a komp jelent biztonságot.
Szél simítja Josip homlokát, az mégis forró marad. Egy bosszantó széllökés megzavarja. A komp kötele összeköti a két partot, kapcsolatot teremt, pontosan és csalhatatlanul mutat az úr fehér házára.
„Nem megyek”, utasítja el Mariát.
„Nem akarod?“ Sejtelem ébred a lányban. Felemel egy kis zacskót és ujjong: „Kétannyit fizetek!“
„Nincs annyi pénzed. Többet nem megyek.” – nevet megkönnyebbülten.
Miért áll ez még mindig itt? A pénzcsörgés elhalt. A lány arcán bizodalom és könyörgés. Josip megacélosítja magát.
„Az úr rád se fog nézni. A ruhád nem jó, a cipõd otromba. El fog kergetni. Van mire másra gondolnia. Tudom, mert látom minden nap.” Megrémítette a lányt, akinek percnyi merengés után könnyek jelentek meg szemében.
„Télen már nem lesz itt az úr. Hamar elfelejt.” Josip rossz vigasztaló. Szomorú. Most mégis át fogja vinni a folyón. A tanácstalanság egyre jobban szétterül arcán. A földre süti szemét. Nincs más, minden csupa homok. Egy szép terv foszlik szét a beálló bizonytalanság ürességében.
Ahogy Maria lassan megfordul, hogy menjen, Josip másodszorra nem érti õt ezen a nyári estén.
„Mész?” - kérdezi.
A lány állva marad. Josip megörül. „Én is mindjárt indulok.”
„Igazán?”
Josip matatni kezd a komp körül. „A télre gondolok. Táncolsz velem?”
Maria a cipõje hegyét nézegeti. „Lehet... most haza akarok menni.”
Rövidesen már messze jár. A kompos Josip Poje pedig azt gondolja, hogy a lány azért mégiscsak szomorú. Pedig vidám telük lesz. Josip keres egy követ, és elhajítja a víz fölött. A folyó különösen zavaros, és a bágyadt estében nincs a hullámoknak tajtékos ezüstkoszorúja. Csupán szürke hullámzás, amely széles erejével a két part közé tolakodik, és elválást hirdet.