Mûfordító pályázat 2016-2017

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aktuális
Felvételi
Mûfordítás
Érettségi
Berlin 2010.
OKTV
Diákcsere
Újságok, cikkek
Nyelvvizsgák
Comenius
TÁMOP
         

 

  2016-2017    
 

Claudia Frieser: A veszedelmes álom
(Részlet a regénybõl)

   
 


Fordította: Lóránd Áron 11.B


A hideg kõnél

Idõközben az erdõ még sûrûbb lett. A fák szorosan álltak egymás mellett. Max sokszor akadt fel ágaikra, amik végigkaristolták bõrét. Keresztbe-kasul fekvõ kidõlt fák nehezítették meg, hogy tartsa az irányt. Amikor már másodszorra haladt el ugyanazon fatuskó mellett, be kellett vallania magának, hogy eltévedt. Kétségbeesetten, csalódottan hívta újfenn segítségül az iránytûjét, mikor hirtelen egy hangos reccsenés törte meg az erdõ idilli csendjét. Max a lélegzetét visszatartva pillantott körbe. Éppen nem egy árnyék mozdult meg ott? Gyorsan el is hessegette ezt a gondolatát. Valahogyan most mindenhol hátborzongató árnyékfoltokat látott. Tegnap óta a képzelete ezt a tréfát játszotta vele.

Szedd össze magad! – parancsolt magára Max, és továbbment. Kényszerítette magát, hogy ne rohanjon, bár az árny mögötte volt. Csak a biztonság kedvéért keresett a földön egy fegyvernek alkalmas tárgyat. Egy kidõlt tölgy ága erre megfelelõnek tûnt. A zsebkésével pont jó hosszúságúra vágta. Úgy lengette a husángot, mint egy baseballütõt. Meglepõen jó fogása volt. Megkönnyebbülten folytatta a helyes út keresését.

De alig múlt el félelme, még nagyobb ijedtség lett rajta úrrá. Mintha a semmibõl jött volna, úgy tunt elõ egy óriási fekete kutya a bozótból, és állta el az utat. Bozontos bundája ápolatlanul lógott csimbókokban, szemei valósággal izzottak. Maxnak eszébe jutott egy kép a latinkönyvébõl: Cerberus, a pokol kutyája! Gondolkodás nélkül, pánikba esve hajította a botot az állat irányába. Szinte véletlenül találta el a bestiát. A kutya felnyüszített és elfutott. Max mozdulatlanul állva maradt. Képtelen volt egyik lábát a másik után tenni. Nem tudta, meddig állt ott, de valamikor átvillant az agyán a borzalmas gondolat, hogy a kutya akár vissza is jöhet. Az irányra sem ügyelve rohant. Egyszerûen csak el innen! Kifelé az erdõbõl!

Számos ág csapkodta karját és lábát, de alig érezte meg. Az aljnövényzet csak egyre sûrûsödött és Max kezdett egyre jobban kétségbe esni, amíg végül izzadtságban fürödve kijutott végre egy földútra. Alig volt képes felfogni szerencséjét. Hogy az út az emlékkõhöz vezet-e, már teljesen mindegy volt számára. A fõ szempont csak az volt, hogy ebbõl a rémes erdõbõl valahogy kijusson. Alig néhány méter megtétele után ismételten megállt. Elotte magasodott az emlékmû. Ez valójában egy kereszt volt, szürke homokkõbõl kifaragva. A szélei már töredezettek voltak, felületét pedig benõtte a zuzmó és a moha. A lábánál egy elhervadt virágcsokor hevert. Max libaborös lett. Hódolattal ment oda, és letérdelt. Gyengéden megtapogatta a feliratot rajta. Olyan mélyen vésték bele az írást, hogy nehéz volt felismerni. Elõkapta kését és eltávolította vele a zuzmót és mohát. Ujjaival végigtapogatott minden egyes betût. „1649. július 17-én”, tudta kibetûzni. Aztán már nehézzé vált a szöveg kitapogathatósága. Valami RETTENTÕ - és MEGÖLTÉK-szerûállt még rajta. Ezenkívül végül még a FRIEDERIK VON HOHENSTEIN nevet ismerte fel.

- Mit csinálsz ott?
Max az ijedtségtõl elejtette a kését. Rémülten fordult meg. Mögötte állt Fritzi a biciklijével és érdeklõdve figyelte.
- Hogy lehet az, hogy mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban bukkansz fel? Kémkedsz utánam?!
- Nem! – felelte Fritzi közömbösen. – Általában vasárnaponként szoktam itt lenni, de holnap nincs idõm erre: látogatóim érkeznek – nézett rá jelentõségteljesen. Majd kitámasztotta a biciklit, és elõkotort egy virágcsokrot, ami a bicikli kosarában hevert. – Szokás a családunknál, hogy minden héten virágot hozunk Friederikének. Így teszünk már generációk óta. Télen meg koszorút, amit az õzek mindig lelegelnek.
- És mi köze van a családodnak az eltûnt lányhoz? – Max kíváncsivá vált.
- Néha nagyon hülye kérdéseket tudsz feltenni. Nem kapcsolsz, amikor a nevet meghallod? Friederike von Hohenstein. Na? – elõször rámutatott a keresztre, aztán magára. – Mindkettõnk neve ugyanaz. Õaz üküküknagynéném, vagy valami ilyesmi. Nemcsak ugyanúgy hívnak, de hasonlítunk is. Még egy kép is lóg róla a falon nálunk a kastélyban.
Max szótlanul bámult rá.

Fordította: Lóránd Áron 11. B
2017. április

   
 
   
 
pdf | docx
Vissza a tetejére
   

 

Vissza a lap tetejére
Vissza az aktuális hírekhez
 
Vissza a munkaközösségek oldalára
Vissza a gimnázium kezdõ oldalára


   

Német munkaközösség