Egyik délután bezárást kaptunk és
segítenünk kellett Plochnak, a gondnoknak. Jött egy
teherautó, kiszállt két fickó, mondták
neki, hogy van a részére valami, amennyiben õ az
igazgató. Ploch megkérdezte, mit hoztak, és mondta,
hogy vigyék fel az igazgatói irodába. A fickók
közölték, hogy amit hoztak, bruttó másfél
mázsát nyom, és õk föl nem cipelik
két emelet magasra, szóval rugaszkodjunk csak neki mi.
Fent ledobtuk a ládát. Izgatottak voltunk, találgattuk,
mi lehet benne, bomba? A ládát rögtön szét
is szedtük, és a szöges léceket az íróasztalra
hajigáltuk.
Amikor végeztünk a kipakolással, a gondnok mondta,
hogy itt valami tévedés lesz a kormányzat részérõl,
a fickók mindent vigyenek vissza.
De a fickók már nem voltak ott.
A Valami úgy egy méter magas volt és minden oldalról
másképp nézett ki. Innen egy füles tojásnak
tunt, a túloldalról bélcsavarodásnak látszott.
Grendel szerint - hogy is mondta? - egy túlméretezett
nyirokcsomó vagy egy Malpighi-edény a biológia
laborba. Ploch ezen nagyon felhúzta magát, ugyanis nem
értett belõle egy kukkot sem. Kijelentette, hogy õmár
idõtlen idõk óta gondnok, de ilyesmirõl
nem hallott.
Tehát átcipeltük a nyirokcsomót a biológia
szertárba, ahol szétnyitható szívek, tüdõk,
gégefõk és más egyéb belsõ
szervek hevertek szanaszét. Dr. Taft benn volt, és éppen
az legújabb beszerzésû agyat mosta. Ahogy a csomót
meglátta, felnevetett, és mondta, hogy ilyen szervet nem
ismer, legjobb tudása szerint, nem található meg
emberi szervezetben. Egyébként szerinte ez az új
tornaszer az alsósoknak.
A gondnok felkiáltott, hogy õezt már az elején
is tudta, szóval levittük a nyirokcsomót a kis tornaterembe.
Másnap berendeltek minket az Öreghez. Szigorúan meredt
ránk, és megkérdezte, hogy hol a szobor?
Mi mondtuk, hogy a kis tornaterembe vittük, ahogy Taft tanár
úr utasított.
A Fonök kiabált, hogy ez a kultúra megszentségtelenítése,
és azonnal vezessük a kis tornaterembe.
A kisteremben a kicsik épp a Valamire kapaszkodtak fel Knötzerich
vezénylésével:
íme egy akadály, amivel akár a természetben
is találkozhatunk, ugorjátok át zárt lábbal.
Erre az egész társaság sorban átmászott
a füleken és lyukakon, vagy egy merész ugrással
átlendült felette.
Knörtz ragyogott, és jelentett az Fonöknek. Az Öreg
elsápadt és csak meredt a Valamire, úgyhogy az
elsõsök elsomfordáltak, egyet kivéve, egy
pufit, aki bajban, pontosabban egy lyukban volt, beszorult, és
most se elõre, se hátra. Rángatni kezdték
páran a lábánál és a fejénél,
hogy kihúzzák, a Dagi keservesen sírt, de meg sem
mozdult.
Javasoltam, hogy kenjük be szappannal a szobrot. A Diri kiabált,
hogy ekkora szentségtörést még nem látott
a Nyugat. Megjegyezte, hogy egy ilyen tapasztalt kollégától
elvárható lenne, hogy megkülönböztessen
egy mûalkotást egy mászókától.
És azonnal távolítsák el azt a fiút
a szoborból.
Na, erre a Dagi megint vinnyogni kezdett.
A Fõnök üvöltött, hogy ez egy városszerte
elismert mûvész alkotása, aki hozzá közel
áll. Nagykereskedelmi áron sikerült beszereznie,
meglepetés lett volna. De meg sem érdemeljük.
A Dagi megint nyivákolni kezdett, megfordítottuk, és
így végre ki tudott szabadulni.
Egy hétre rá a Szerkezet már az aulában
állt egy talapzaton. Elmagyarázták, hogy ez egy
értékes térplasztika, ezért a gondnok vigyáz
rá, nehogy összefogdossuk, vagy ráfirkáljunk.
De én már megtaláltam a megfelelõ helyet
a nevem megörökítésére.
