Mein Vater hinterließ mir eine Nickelbrille, eine goldene Taschenuhr und ein Notizbuch, das er aus grauem Papier gefaltet und in das er nichts eingetragen hatte als ein Gedicht Eichendorffs, ein paar bissige Bemerkungen Nestroys und die Adressen von zwei mir Unbekannten. Er hinterließ mich mit einer Geschichte, die ich seit dreißig Jahren nicht zu Ende schreiben kann. Ich habe über ihn geschrieben, doch nie von ihm sprechen können.

Ich bin fünf und aufgebrochen zu einer großen Reise. Ich habe ein Ziel, wie ich es von den Erwachsenen kenne, die verreisen und schon wissen, wo sie ankommen werden. Sonst, wenn ich mit dem Dreirad unterwegs bin, folge ich Geräuschen, entdecke Gärten, Wege und Höfe, lasse mich von einem streunenden Hund führen und vergesse manchmal mein Vehikel, zwänge mich durch eine Hecke oder klettere über einen Zaun, um einen Truthahn zu reizen oder ein angepflocktes Lamm im Kreis zu treiben. Jetzt weiß ich, wohin ich will: Mit dem Dreirad nach Burgstädt, auf der Straße, die an unserem Haus vorbeiführt und von Pappeln gesäumt ist, die, soweit ich sehen kann und sie schon ausprobiert habe, gerade wie ein Lineal auf Burgstädt zeigt, das bei klarem Wetter am Horizont sichtbar wird, vielleicht auch nur, weil ich weiß, dass es dort sein soll, wie ein Name, den Tante Ella, die sich überall auskennt, an den Himmelsrand gesteckt hat. Ich sorge vor, stopfe eine Semmel und einen Apfel in die Provianttasche, hänge sie mir um und fahre mit dem Dreirad los. Kein Ruf hält mich auf. Mutter ist nicht da.
Es ist heiß. Die Straße wird zur Straße, wirft Buckel gegen die Räder, droht mit Löchern und Rinnen, wehrt sich mit Staub, kein leuchtendes Band mehr, sondern eine kahle, schrundige Landschaft, viel zu breit und immer zu nah. Der Staub verklebt die Nase, kitzelt im Hals. Wenn ein Auto mich überholt, halte ich an, stehe auf, hebe das Dreirad zwischen den gespreizten Beinen, weiche mit ein paar Schritten bis an den Rand des Straßengrabens aus, kneife die Augen, presse die Lippen zu, und wenn ich wieder atme, bäckt sich der Staub am Gaumen fest. Er schmeckt nicht nach Erde und nicht nach Luft. Ich schaue zu den Wipfeln der Pappeln hoch, wo der wind die Blätter rauft, und wundere mich, dass hier unten sich nichts bewegt, der Wind nicht überall ist.
Bis zu der Abzweigung zum Gutshof und dem Ententeich in der Mulde sind wir an einem Sonntag zu Fuß gegangen, und es war mir schon zu viel gewesen. Hier könnte ich noch umkehren und auf der andern Straßenseite heimfahren.
Ich muss mich beeilen. Sonst komme ich zu spät und kann Vater nicht überraschen. Wenn er zum Gericht in Burgstädt fährt, holt er den Mantel aus dem Schrank, die Robe, die er nur einmal, zum Spaß, für mich angezogen und sich in einen schwarzen, faltigen Turm verwandelt hat, und sagt: Ich muss heute aufs Gericht. Ich stelle mir das Gericht vor als ein vieleckiges Haus, an dem zahllose Türme und Türmchen kleben, die Mauern voller Zierat, mit steinernen Bändern und Schleifen. Es steht auf einem großen Platz und flößt Furcht und Schrecken ein.
Ich bin fünf. Ich bin mit meinem Dreirad unterwegs zwischen Hartmannsdorf und Burgstädt, doch meine Phantasie traut sich die Ferne nicht mehr zu. Ich will gestreichelt und umarmt werden.
Ich höre das Auto, die Hupe stößt mich in den Rücken, scheucht mich an den Rand.
Meistens trug er graue Anzüge, wattierte Zweireiher, die seine Schultern auseinanderzogen, ihn noch schwerer erscheinen ließen, als er war. In einem grauen Anzug steigt er aus dem Auto, richtet sich auf, geht auf das Kind zu, das sich über den Lenker beugt, kein Wort über die Lippen bringt, packt es wie ein Karnickel, reißt es hoch, schleppt es, zusammen mit dem Dreirad, zum Wagen. Beides verstaut er im Fond, setzt sich neben den Fahrer, sagt kein Wort, schüttelt nicht den Kopf, murmelt nichts, schimpft nicht.
Als der Wagen vor dem Haus anhält, wendet er sich endlich um. Sein Gesicht ist noch größer und runder als sonst. Er sagt: Steig aus und entschuldige dich bei deiner Mutter. Er kehrt dem Kind schon wieder den Rücken zu, eine graue, vorwurfsvolle Falte unter dem braunen Nacken und dem schwarzen, glattgekämmten Haar.

Ich kann mir deine stumme Strenge nicht erklären, Vater. Warum hast du mich nicht ausgeschimpft? Warum hast du deinen Zorn nicht gezeigt oder die Freude, mich gefunden zu haben? Warum hast du nicht gesagt: Mutter und ich, wir haben uns sehr um dich gesorgt, und nicht gefragt: Wo wolltest du denn mit deinem Dreirad hin? Warum hast du damals dein Schweigen begonnen und es so gut wie nie gebrochen?

1932 hatte sich mein Vater, nach Studienjahren in Prag und Leipzig, in Chemnitz als Anwalt niedergelassen. Er war 26 Jahre alt. Im gleichen Jahr heiratete er die um fünf Jahre jüngere Erika Häntzschel, die Tochter eines heruntergekommenen Dresdner Kosmetikfabrikanten. Seine Eltern betrachteten die Verbindung als Mesalliance, denn sie setzten sich selbst im Unglück eine gewisse Gediegenheit voraus und hatten kein Verständnis für eine die Armut ignorierende, leichtfertige Boheme. Der Vater meines Vaters hatte sich als Indigo-Färber durchgesetzt und zwei Jahrzehnte lang in Brünn eine Fabrik geleitet. 1930 waren die Großeltern nach Hartmannsdorf bei Chemnitz gezogen und dorthin verlegte mein Vater sein Büro. 1933 kam ich zur Welt, 1936 meine Schwester Lore. Zwischen meiner Geburt und dem Tod meines Vaters lagen zwölf Jahre. Es blieb uns wenig Zeit.

Der Weg von daheim zur Wohnung der Großeltern ist reich an Ablenkungen. Nie wieder haben so viele Zäune so viele Gärten umschlossen, weiße, grüne, schwarze Zäune aus Latten oder geschmiedetem Eisen. Dazu niedrige, bauchhohe Mäuerchen, oder Mauern, so hoch wie zwei Männer und gespickt mit grünen Flaschensplittern. Jeder Garten wehrt sich und schließt mich aus.
In der Bäckerei kaufe ich mir öfter für fünf Pfennig Kuchenränder. Ich wähle sie mit Bedacht. Die dunklen, verkrusteten schmecken bitter und sind den Fünfer nicht wert. Im Bonbonladen an der Ecke bestaune ich die mächtigen Glasballons, in denen sich die Zuckerware zu verrückten Farbmustern mischt.
Wahrscheinlich trödle ich so, weil ich mich vor der düsteren Wohnung der Großeltern ängstige, dem fensterlosen Korridor und den Schränken, den vielen Schränken.
Vater mauert sich mit Schränken ein. Allein in seinem Büro stehen vier oder fünf; auf dem Gang noch einmal drei. Die Schränke türmen sich neben ihm auf, schwarz und dunkelbraun, Ungetüme mit Glastüren, hinter denen sich Bücher reihen, oder Kästen mit schmückenden Aufsätzen wie Kronen, wulstigen Leisten und Streben. Schränke wie Häuser, in denen Aktenstapel, immer mürber werdend, ungelesen bleiben, Schräke, in denen es nach vergossenem Cognac riecht und die, wenn man genau hinhörte, ächzen, knirschen, rumpeln. Vater lebt mit ihnen, obwohl er sie kaum einmal öffnet. Er scheint ihnen verwandt, aus einem dunklen Holz wie sie. Unsere Familie stammt eigentlich aus Ungarn, sagte er einmal; auch das war für mich ein Schrankwort; zu schwarz, zu schwarz.
Ich öffne die Tür zu seinem Büro. Die Messingklinke liegt hoch, lässt sich schwer niederdrücken. Wenn ich sie angefaßt habe, riechen meine Hände nach Sidol. Vater sitzt hinterm Schreibtisch, in einer dauernden Dämmerung, die Schränke umgeben ihn wie Wächter. Ich sehe ihn und mich reden, doch ohne Stimme.
Kommst du mich besuchen?
So fragt er immer, nie beginnt er das Gespräch anders:
Kommst du mich besuchen?
Ja.
Willst du ein wenig bei mir spielen?
Ja.
Aber nachher kommen Leute. Da musst du gehen.
Ja.
Ich bring dich zum Großpapa. Du kannst ihm bei seinen Kakteen helfen.
Ja.
Vor das Fenster ist ein niedriger, runder Tisch gerückt, auf dessen Platte, in hellem Holz eingelegt, magere Pferdchen mit ihren Reitern von Rand zu Rand traben. Obwohl nie jemand daran saß und Pfeife oder Zigaretten rauchte, wird er Rauchtisch genannt. Er ist mein Spieltisch. An ihm habe ich, auf einem zu hohen, gepolsterten Stuhl, Platz zu nehmen und darauf zu warten, was mein Vater mir vorlegt: Papier und säuberlich gespitzte Bleistifte zum Malen oder einen der Bände des großen Meyer, in denen ich nach Bildern suche. Einmal fand ich eines, das sich sogar verwandelte, ein Schichtbild. Ich konnte den abgebildeten Menschen aufblättern, was mir nicht geheuer war, denn die Bilder, deren Farben scheußlich leuchteten, waren mir sicher verboten. Ein Nackter zog sich aus. Er schleifte, blätterte ich um, zuerst die Haut ab, und ich schaute auf ein Gewirk von blauen und roten Schläuchen, darunter öffneten sich dunkelrote Räume, in denen Säcke hingen, und blätterte man diese Seite des Mannes weg, stand er als Gerippe da. Wahrscheinlich ist Vater aufgefallen, wie ruhig und andächtig ich über dem Buch sitze. Er schaut mir über den Kopf, erklärt nichts, reißt das Lexikon vom Tisch, schlägt es mit einem Knall zu, bringt es zum Bücherschrank, schließt es ein, zerrt mich vom Stuhl und schiebt mich mit einer Geste traurigen Widerwillens vor sich her, über die hohe lackierte Schwelle, den Korridor entlang, faßt mich hart an den Schultern und stellt mich in die Nische zwischen zwei Schränken, befiehlt mir dort zu warten, bis Großvater mich hole.
Du rührst dich nicht vom Fleck!
Er hat vergessen, dass er mich mit einer solchen Verbannung nicht strafen kann. Selbst wenn keine Lampe brennt und kein offener Türspalt einen Lichtbalken wirft, kenne ich mich im Korridor aus. Ich kann in der Finsternis umhergehen, ohne anzustoßen. Sie ist weich, warm und schützt mich. Ich habe sie mir angeeignet, mit einer Gefahr ausgetauscht. Mutter hatte mir die Zuflucht erlaubt, als sie meiner Furcht nicht mehr Herr wurde, dieser Unruhe, die mit Fingern nach einem faßt, der wirbelnden Luft, die auf der Brust lastet. Mutter weiß sogar eine Erklärung für meine Zustände. Gleich wird ein Gewitter niedergehen, sagt sie, und das Kind reagiert empfindlich.

Er benimmt sich wie ein Waschlappen.

Du hast mit diesem Wort zugeschlagen, es mir um den Kopf geklatscht, ein niederträchtiges, demütigendes Wort. Du hast meine Angst nicht ernstgenommen. Was hast du unter Mut verstanden, gerade du, der du uns mit Mutlosigkeit überschwemmen konntest?

…

Édesapám örökül hagyott nekem egy nikkelkeretes szemüveget, egy arany zsebórát és egy jegyzetfüzetet, melyet szürke papírból hajtogatott, és nem jegyzett bele mást, mint egy Eichendorff-verset, néhány csípõs megjegyzést Nestroytól és két – számomra ismeretlen – embernek a címét. Itt hagyott engem egy történettel, amit harminc éve nem tudok befejezni. Írtam róla, de beszélni róla még azóta sem tudok.

Ötéves vagyok, és felkerekedtem egy hosszú útra. Célom is van, ahogy ezt a felnõttektol látom, akik útra kelnek és már tudják, hová fognak érkezni. Egyébként, ha a háromkerekûmmel úton vagyok, zajokat követek, kerteket, utakat és udvarokat fedezek fel, hagyom, hogy egy kóbor kutya vezessen, és néha elfeledkezem a jármûvemrol is, átfurakszom egy sövényen vagy keresztülmászom egy kerítésen, hogy egy pulykakakast felbõszítsek, vagy egy karóhoz kikötött bárányt körbekergessek. Most tudom, hová tartok a háromkerekûmmel: Burgstädtbe, azon a nyárfákkal szegélyezett úton, amely a házunk elõtt visz el- és amelynek az a szakasza, amelyet belátok és amelyet már ismerek – mint egy vonalzó egyenesen Burgstädt felé mutat, amely tiszta idoben láthatóvá válik a horizonton; talán csak azért, mert tudom, ott kell lennie, mint egy névnek, amit Ella néni, aki mindenhol kiismeri magát, az ég peremén rejtett el. Felkészülök az útra, egy almát és egy zsemlét dugok az elemózsiás táskába, vállamra akasztom, és elindulok a háromkerekûvel. Senki nem kiabál utánam. Anya nincs itt.
Forróság van. Az utcából út lesz, dombokat hány a kerekek elé, lyukakkal és barázdákkal fenyeget, porral védi magát; már nem világító szalag, hanem egy kopár, repedésekkel teli vidék, túlságosan széles és mindig túl közeli. A por betapasztja az orrot, és marja a torkot. Ha egy autó megelõz, megállok, leszállok, a háromkerekût szétterpesztett lábaim között tartom, kihátrálok az útszéli árok pereméig, összeszorítom a szemem, beszorítom a szám, és mikor újra lélegzem, a por durván ráragad a szájpadlásomra. Nem olyan az íze, mint a földnek vagy a levegõnek. Felnézek a nyárfák csúcsaira, ahol a szél a leveleket szaggatja, és csodálkozom, hogy idelent semmi sem mozog, a szél nincs ott mindenütt.
A tanya és a völgyben lévõ kacsaúsztató elágazásáig egy vasárnap elsétáltunk, és ez már túl sok volt nekem. Itt még meg tudnék fordulni, és az út túloldalán hazamehetnék.
Sietnem kell. Különben túl késõn érkezem, és nem tudom meglepni apát. Ha a bíróságra megy Burgstädtbe, kiveszi a kabátot a szekrénybõl, a talárt – amit csak egyetlen egyszer, viccbõl vett fel a kedvemért, és egy fekete, redõzött toronnyá változott át – és azt mondja: ma a bíróságra kell mennem. A bíróságot sokszögletû házként képzelem el, amelyhez számtalan nagyobb és kisebb torony tapad, a falak tele cirádával, kõszalagokkal és csipkékkel. Egy nagy téren áll, félelemmel és rémülettel tölti el az embert.
Ötéves vagyok. A háromkerekûmmel úton vagyok Hartmannsdorf és Burgstädt között, de a fantáziám többé már nem bízik a távolságban. Azt akarom, hogy megsimogassanak és átöleljenek.
Hallom az autót, a duda hátba vág, kikerget a szegélyre.
Legtöbbször szürke öltönyöket hordott, bélelt kétsorosokat, amelyek a vállait még szélesebbnek, õt magát még súlyosabbnak mutatták, mint amilyen volt. Szürke öltönyben száll ki az autóból, kiegyenesedik, a gyerek felé tart, aki a kormányra hajol és egy szót sem szól, megragadja, mint egy nyulat, felrángatja, a háromkerekûvel együtt a kocsihoz vonszolja. Berakja õket a hátsó ülésre, beül a sofõr mellé, nem szól semmit, nem csóválja a fejét, nem morog, nem szid.
Mikor a kocsi megáll a ház elõtt, végre megfordul. Az arca még nagyobb és még kerekebb, mint máskor. Ennyit mond: szállj ki, és kérj bocsánatot édesanyádtól. Megint hátat fordít a gyereknek, egy szürke, szemrehányó redõ a barna nyak és a fekete, simára fésült haj alatt.

Nem tudom magamnak megmagyarázni a néma szigorodat, apa. Miért nem szidtál meg? Miért nem mutattad ki a haragodat vagy az örömödet, hogy megtaláltál? Miért nem mondtad: anya és én nagyon aggódtunk érted, és miért nem kérdezted: hová akartál menni a háromkerekûddel? Miért kezdtél el akkor hallgatni, és azt a hallgatást miért nem törted meg szinte soha?

1932-ben apám, prágai és lipcsei tanulóévei után Chemnitzben ügyvédként telepedett le. 26 éves volt. Ugyanebben az évben feleségül vette a nála nagyjából öt évvel fiatalabb Erika Häntzschelt, egy tönkrement drezdai kozmetikai gyártulajdonos lányát. Apám szülei rangon alulinak tartották ezt a kapcsolatot, mert õk még a szerencsétlenségben is valamilyen józanságot feltételeztek, és nem volt bennük megértés egy szegénységet ignoráló, könnyelmû bohém iránt. Apám apja indigófestõként kezdte, és két évtizeden keresztül egy gyárat vezetett Brünnben. 1930-ban a nagyszülõk a Chemnitz melletti Hartmannsdorfba költöztek, és apám oda helyezte át az irodáját. 1933-ban megszülettem én, 1936-ban a húgom, Lore. Születésem és apám halála között tizenkét év telt el. Kevés idõnk maradt egymásra.

Az út otthonról a nagyszüleim lakásáig tele van érdekességekkel. Soha nem vett körül ennyi kerítés ilyen sok kertet; fehér, zöld, fekete kerítések lécekbõl vagy kovácsoltvasból. Hozzá alacsony, derékmagasságú kis falak, vagy kétembernyi magasak, zöld üvegszilánkokkal teleszórva. Minden kert védi magát és kirekeszt engem.
Gyakran veszek a pékségben öt pfennigért süteményszéleket. Nagy gonddal választom ki õket. A sötét, barnára sültek íze keserûbb, és nem érik meg az ötöst. A bonbonüzletben a sarkon megbámulom a hatalmas üvegballonokat, amelyekben a cukorkák õrült színes mintákká keverednek.
Valószínûleg azért piszmogok ennyit, mert félek a nagyszüleim komor lakásától, az ablak nélküli folyosótól és a szekrényektõl. A rengeteg szekrénytõl.
Apa szekrényekkel falazza el magát. Csak az irodájában áll négy vagy öt, a folyosón még három. A szekrények feltornyosulnak mellette, feketék és sötétbarnák, szörnyetegek üvegajtókkal, mögöttük könyvek sorakoznak vagy ládikók – díszítésekkel, mint a koronák: kidomborodó szegélyekkel és támasztékokkal. Háznyi szekrények, melyekben az egyre málló aktahalmok olvasatlanul maradnak, szekrények, melyekben kiömlött konyak illata árad, és melyek, ha valaki jól odafigyel, recsegnek, csikorognak, zörögnek. Apa velük él, bár jó, ha egyszer kinyitotta oket. Úgy tûnik, rokonságban van velük, sötét fából van, mint ok. A családunk eredetileg Magyarországról származik, mondta egyszer; ez is egy szekrényszó volt számomra, túl fekete, túl fekete.
Kinyitom az irodájához vezetõ ajtót. A sárgaréz kilincs magasan van, nehezen lehet lenyomni. Amikor megfogom, mindig szidolszagú lesz a kezem. Apa az íróasztal mögött ül, állandó félhomályban; a szekrények, mint õrök veszik õt körül. Látom magunkat, ahogy beszélünk, de a hangot nem hallom.
Jöttél meglátogatni?
Mindig így kérdezi, soha nem kezdi másként a beszélgetést:
Jöttél meglátogatni?
Igen.
Szeretnél egy kicsit nálam játszani?
Igen.
De késõbb jönnek hozzám. Akkor majd menned kell.
Igen.
Elviszlek a nagypapához. Segíthetsz neki gondozni a kaktuszait.
Igen.
Az ablak elõtt egy alacsony, kerek asztal áll, melynek lapján, a világos fába intarziaként berakva sovány lovacskák ügetnek lovasaikkal egyik peremtõl a másikig. Bár soha senki nem pipázott vagy cigarettázott mellette, mégis dohányzóasztalnak nevezik. Ez az én játszóasztalom. Itt szoktam egy túl magas, párnázott széken ülni, és arra várni, mit tesz elém apa: papírt és gondosan kihegyezett ceruzákat a színezéshez, vagy a Meyer Nagy Lexikon egyik kötetét, melyben képeket keresgélek. Egyszer találtam egy olyat, ami át is alakult – egy több rétegû képet. Az ábrán látható embert fellapozhattam, pedig tudtam, hogy nem szabad, mert a rettenetes színekkel fénylõ képek biztosan tiltottak voltak számomra. Egy meztelen ember vetkõzött le. Ahogy lapoztam egyet, elõször a bõrét vetette le, és én a kék és piros csövek szövevényére meredtem; alatta sötétpiros üregek nyíltak, melyekben zacskók lógtak; és mikor az embernek errõl az oldaláról továbblapoztam, csontvázként állt elõttem. Biztos feltûnt apának, hogy milyen nyugodtan és áhítatosan ülök a könyv fölött. Átnéz a vállam felett, magyarázat nélkül elrántja a lexikont az asztalról, egy hangos csattanással becsukja, a könyvszekrényhez viszi, bezárja, felránt a székrõl, és a szomorú ellenszenv gesztusával tol maga elott át a magas, lakkozott küszöbön, végig a folyosón, erõsen megragadja a vállamat, és két szekrény közötti résbe állít; megparancsolja, hogy ott várjak, amíg nagyapa értem nem jön.
Ne mozdulj errõl a helyrol!
Elfelejtette, hogy engem ilyen számûzetéssel nem tud büntetni. Még akkor is, ha egy lámpa sem világít, és egy résnyire nyitott ajtó sem vet fénysávot, kiismerem magam a folyosón. Ügyesen közlekedem a sötétben, anélkül, hogy valaminek nekimennék. A sötétség puha, meleg és véd engem. Már magaménak érzem, lecseréltem a félelemmel. Anya mutatta meg ezt a menedéket, mikor már nem tudott úrrá lenni a félelmemen, azon a nyugtalanságon, amely ujjaival utánam nyúl, az örvénylõ levegõn, amely a mellkasomra nehezedik. Anya persze tud egy magyarázatot a lelkiállapotomra. Nemsokára zivatar támad, mondja, és a gyerek érzékenyen reagál rá.

Úgy viselkedik, mint egy nyámnyila alak.

Ezzel a szóval megütöttél, a fejemhez vágtad ezt az aljas, megalázó szót. Nem vetted komolyan a félelmemet. Mit értettél bátorság alatt, pont te, te, aki a bátortalanságot tápláltad bennünk?
...