Gabriele Wohmann: Szép arany haj (1968)

-Nem értelek-mondta,- egyszeruen nem értem, miért vagy ennyire érdektelen. Mintha nem a lányod lenne. A te véred, a te húsod ott fenn. - Mutatóujjával a plafonra mutatott. Nagy, barátságos arca foltos lett az izgatottságtól. Jobb kezét újra leengedte, nyugtalanul felhúzta a barna zoknit a stoppolófára. Szemközt a férje az újság mögé bújt. Ránézett a férfi tömzsi, erõs ujjaira, amellyel megmarkolta az újságot, zsíros karmok, semmi más, se szeme, se szája. Elsimította ujjbegyével a gyapjúfonalat.
-Gondold csak meg- mondta.- Mit ûzhetnek ezek ott fenn? Azt gondolhatná az ember, hogy elfelejtetted a saját fiatalságodat.
’A férfi fiatalsága?’ Az idegen, szemtelen fiatalember; a nõ úgy értette, mintha nem is érintették volna meg furcsa, szemtelen kívánságai. Rábámult a húsos ujjakra, és furcsán közönyösnek érezte magát. Nehéz volt elképzelnie Laurelát, aki ott fenn, felettük, ezzel a helyes, tényleg helyes, sõt csinos, ráadásul udvarias fiatalemberrel, ezzel a Fetter úrral- ah, egyáltalán, élvezet-e a nõknek? Sóhajtott, szemrehányóan nézett a férfi kezeire.-Igazi áldozati bárányok a nõk.
-Nem értem -, mondta- a saját lányod, hát tényleg, nem értem.
Az újságlapok zizegtek.
-Nem, nem értem. Hangja támogatást keresõen panaszos volt. Bárcsak beszélni lehetne errõl. Lehetne valamire emlékezni. Annyira üresnek és elhagyatottnak érezte magát. Széles orcáin foltok tûntek fel az izgatottságtól. A férfi ledobta az újságot, szögletes, zsíros arca elobukkant.
-Na, mi van, mi van, te jó Isten, na, mit mûvelsz! -mondta.
Érezte forró leheletében a sör meg a pirított hagyma szagát, mellyel a sült húst díszítette. Fogta a zoknit, forró tenyerével összeszorította a stoppolófán. Nem, ennek nincs köze a pár elhalványult egykori képhez.
-Na, tudod, mintha soha nem lettél volna fiatal. - Mereven, izzadtan rámosolygott. A férfi arca elé emelte az újságot. Esti rejtekhely. ’Fiatal?’ Gondolatai meghitten a múltba merültek. Fiatal? De mennyire! Mindent a maga idejében. Az öv feletti pocakjával elégedetten pöffeszkedett. Nincs ok panaszra. Micsoda tyúkok az asszonyok, mindig kotkodácsolnak. Rásandított az újság felett a tanácstalan, bõbeszédû arcra: ’kivel locsogna, kivel büszkélkedne, ha Laurela nem lenne itt?’Gyorsan felállt, bekapcsolta a rádiót. A zene felrázta a nappalit barna szendergésébõl.
Ránézett a férfira, ahogy a fotelhez visszament, felvette az újságot és leült. A nõ rádolt a párnára, hasához szorította a stoppolófát. Ez az õ estéjük volt, ez biztos, õ és a férfi itt lent, várniuk kellett, és mostantól fogva ez volt minden. Fenn van Laurela. ’Ó Laurela haja.’ Mosolygott. Nem csoda, ha futottak utána a férfiak. Hozzá akart még fogni a kék ruhához, ami szûk volt a melle alatt, s igazán magasra emelte a kebleit. A kék jól illett a hajához. Milyen szép haj! Ha lenne, ha volna aranyszínuû selyem, az Laurela hajához hasonlítana. Megköszörülte a torkát, hallotta, hogy cuppant a szájával, tátott szájjal ült, rábámult az újságra, nézte jobb és baloldalt a vaskos, erõs ujjakat.
-Csinos a haja – mondta az asszony. – Mint a selyem, mint az arany.
A férfi összehajtogatta az újságot.
-Világos – mondta.
Látta, hogy a karmos mancsok a söröspohár felé nyúlnak, és megragadják azt. Hallotta, hogy cuppant és nyel. ’Milyen szép arany haj.’ Beszúrta a stoppolótû hegyét a barna gyapjúfilcbe. A férfi és az õ lánya. Sajnálat és büszke csodálat meleg hullámai lepték el.